Az utóbbi fejezetekben három átalakított Legendás Autót is bemutattam. Fiam vörös-fekete bogarának készítését is nyomon követhette a figyelmes olvasó. Lássuk most a másik két jármű elkészítésének részleteit.
A kiindulási alap egy szépen kidolgozott és kedvező árfekvésű 1:43-as mexikói Bogár.
Először saját autóm hasonmásának elkészítését mutatom be.
Legelső lépésben miszlikbe szét kell szedni szegényt:
Nem is hinné a tájékozatlan érdeklődő, hogy egy ilyen, primitívnek mondható kis jármű hány apró alkatrészből áll össze: lámpatestek, lámpabúrák, lökhárítók, ablaktörlők, tükrük, szélvédők, ülések, műszerfal, kormány, beltér. És ennek az egyszerű modellnek nem nyithatóak az ajtajai, nincs ábrázolva a motortér, a csomagtartó.
A karosszéria is egyetlen, fröccsöntött fém alkatrész. A gyári festéket természetesen el kell távolítani. A nitrohígító a legegyszerűbb megoldás.
Utána persze van némi utómunka: a polírpapír, a vasgyapot is előkerül, míg ilyen, többé-kevésbé fémtiszta lesz az alkatrész.
Tartottam tőle, hogy az ezüst átüt majd az olajzöld fényezésen, így kapott a modell egy fekete alapot.
Sok eddigi festésem nem sikerült ilyen szépre, pedig erre nem is figyeltem nagyon oda. Picit sajnáltam, hogy finom polírpapírral át kellett dörzsölni, hogy jobban tapadjon rajta az újabb réteg festék.
Talán nem kellett volna... A króm lökhárítók is kaptak fekete modellfestéket, mielőtt a karosszéria színére fújtam őket. Az a két bunkó ott a jobb szélen 1-1 gombostű, amik a lámpabúrákat rögzítik, nehogy elfújja őket a sűrített levegő. A lámpa keretei sem maradhattak ezüst színűek, zöldre kellett őket is festeni.
Az első próbálkozás. Nagyon nem voltam vele megelégedve: itt egy folyás, amott a csomagtartón csúnya egyenetlenség. Szívem szerint kezdtem volna elölről, de féltem, hogy a második kísérlet még rosszabb lesz. Előkaptam tehát egy újabb donort, azt is szétszedtem és kezdődött a második fényezés.
Ez már sokkal elfogadhatóbb, belőle lett a kis Rozi.
Közben a belvilággal is kellett foglalkozni. Ugyan nem sok látszik a kész modellen belőle, de ha már szét van szedve, javítok egy kicsit rajta.
Szürkére festettem az üléseket, a kalaptartóba bekerültek a hangszóróim kicsiny másai. Rendszámok és matricák is készültek.
A krómozott tükröket, ablaktörlőket is feketére kellett festeni.
A lökhárítók díszcsíkjai maszkolással készültek: nem bíztam annyira magamban, hogy szabad kézzel fessem őket.
Ugyancsak maszkoltam a karosszéria oldalán futó díszléceket is.
Már a tervezés során felmerült a legnagyobb probléma: hogyan ábrázoljam a könnyűfém felnijeimet. Első gondolatom az volt, hogy az eredeti modellkerekeket símára csiszolom és fényképet ragasztok rájuk. Gondoltam a műgyantából való kiöntésre is. A végén a szerencse segített.
A börzén, ahol a donorokat vásároltam, kifelé jövet egy srác kartondobozból árult erősen használt 1:43-as modelleket, kétszáz forintos egységáron. Rutinból beletúrtam a dobozba és megakadt a szemem egy Peugeot 405-ösön. Jogosan kapja fel a fejét az olvasó: mi a fészkes fenének nekem ilyen jármű. Az alábbi képről talán kiderül.
Megvoltak tehát a felnik, bátran nekifoghattam az átalakításnak.
Az első próba, a végeredmény már ismert.
Kész lett a Rozi, de volt egy darabokra szedett, elrontott fényezésű másik modell, amivel kezdeni kellett volna valamit. Lemarni és újrafényezni mindenképp szükséges, legyen akkor már belőle egy igazi különlegesség: nyitott tetejű, ún. "hosszúfaltdach"-os mexikói.
Először a tetőn kellett egy nagyméretű nyílást vágni. Maszkolás után állványos fúróval készült a két kerek luk, ami kiindulása volt az egyenes vágásoknak.
Dolgozott az apró flex!
A festék lemaratása után azért kisebb-nagyobb reszelőkkel finomítani-pontosítani kellett a nyílást.
Eredetileg élénk sárgára szerettem volna festeni. Háromszor is nekifutottam, különböző alapozókkal próbálkoztam, de nem igazán tetszett a végeredmény.Lemondtam a sárga színről és a világoszöld fényezés elsőre sikerült.
Az ablakokat ábrázoló alkatrészen is nyílást kellett vágni. Ez volt az egyik legkritikusabb és legkényesebb művelet. Szerencsére sikerült.
A hátsó szélvédőn az apró karcot jótékonyan eltakarja majd a hátratolt ponyva.
A tetőn a keret öntapadós tapétából készült.
Sokáig töprengtem a ponyva anyagán. Textil nem jöhet szóba, hiszen az 1:43-as méretarányhoz még a legfinomabb selyem is vastag - arról nem is beszélve, milyen körülményes az anyagot kellő redőzésű maradásra bírni. Volt ugyan igen vékony, amolyan posztóféle textilszerű anyagom, de sehogy sem sikerült a kívánt módon összehajtogatni. Maradt a végén a jó öreg A4-es géppapír, amit színre festettem Rossz fényviszonyok között, távolról nézve egy nem éppen élesen látó szemlélőben többé-kevésbé ponyva hatást kelt.
És most lássuk a három átalakított járművet egymás mellett:
A három testőr mellett a negyedik társuk, egy donor, aki -eddig még- elkerülte az átalakítást.
Bár az időjáráson nem venni észre, de állítólag közeleg a nyár. Pihen majd a blog és írója, egy darabig nem tervezem újabb fejezetek írását. Ősszel talán ismét találkozunk, itt, vagy máshol, hasonló témákkal, vagy valami egészen mással.
Köszönöm a megtisztelő érdeklődést.
